shaba

Avagy, a parasztok nem fizetik be az adójukat, és ez komoly kontrapunktos elméleteket szül, hála a mindenkori képmutatásnak, a valódi problémák tologatásának, és a választási szavazatok iránti fetisiszta vonzódásnak. Sajnos elismerően hozzá kell tennem, hogy a Divide et impera! (Oszd meg és uralkodj!) elv tökéletesen működik, legalábbis VIDÉKEN.

Mindenszentek táján otthon jár az ember ha teheti, éljen bárhol is az országban, világban. Így tettem én is. Az ok azonban, amiért ilyen súlyos főcímet választottam, az nem a Halottak napja körüli kavalkád - bár az is megérne egy misét -, hanem egészen más. Az ország hangulatát, (amit tudni vélünk hogyan machinálnak) ismerjük: csapnivaló. De amilyen közhangulat ott van, az ún. vidéken (mondjuk BAZ megyében, mondjuk), az a Medián közvélemény kutató szerint az 1500-as évek végén, 1600-as években volt utoljára ennyire rossz, bár ott is csak inkább a kettős-hármas adóztatott hódoltságban.

A barátaimnál sorban csapják ki a biztosítékot egyes események. Elmeséltek történeteket, amik sajnos egyre jellemzőbbek a mai világunkra. Ezek alapján számukra úgy tűnik, hogy a környező világuk gondolkodása kezd átmenni szürreálba, és ez így nagyon keményen érinti a vidékieket (azért csak őket, mert New Yorkban minden más), akik kedvenc világnézete a realizmus. Egyet én is kiragadok, csak az érzékletesség kedvéért, mert példa nélkül nincs állítás.

Szóval az egyik barátomnak van egy kis autószerelő műhelye, ahol 12-14 órát dolgozik naponta, hogy eltartsa családját. Egyik szép napon egy familiárisan pigment-túltengéses honfitársunk állított be hozzá egy lízingelt autóval (lehetett volna más is, de nem más volt). A lízingelést saját állítása szerint a „nemi szervével” ügyintézte, tudniillik a 9 gyermeke után kapott segélyből. A derék jármű azonban hamar gyengélkedni kezdett, beállított hát a fentebb említett ismerősömhöz, gyógyítás céljából. A szaki átnézte, és közölte, hogy a kúra usque 25 ezer kőkemény magyar forintjába fog kerülni az úrvezetőnek. A tulajdonos, aki ismerte a régi sumér mondást, miszerint az autószerelőnél kötelező alkudni, rögtön rávágta: 15 ezer és egy euró centtel sem több. Mire barátom előállt azzal a fizikai törvényszerűséggel, hogy ha egy alkatrész 21 ezerbe kerül, akkor azt nem lehet beszerelni jóval olcsóbban (Newton 7. , alig ismert törvénye). A futballcsapatnyi gyermeket nevelő apa erre önérzetesen közölte, hogy neki nincs 25 ezer forintja, mert bár lelkiismeretesen jár a hivatalokhoz segélyért, ott gyakran elutasítják arra hivatkozva, hogy nincs pénz. Ő nem is a hivatalokra haragszik, mert nagyon jól tudja, hogy nem onnan fúj a szél, hanem onnan, hogy sic! „a sok paraszt (gondolom magyar, vagy hasonló) nem fizeti be az adóját”! Reáltudományokban jártasként azon nyomban illusztrálta is, mondván valószínűleg a jelenlévő népnyúzó autószerelő sem fizeti be az adóját, - és erre mérget is inna -, azért nincs neki több segély. Mire a példa tárgya kimászott az aknából és közölte, hogy a méregivásra valószínűleg nem lesz szükség egy boldog halálhoz, hogyha a professzor be nem pattan az autójába, és el nem húzza a csíkot azonnal, és keres magának más palimadarat.

Ez lehetne egy üdítő kis epizód, de sajnos nem az. Enciklopédiát megtölthetnék a hasonló sztorikkal. Nem akarok károgni, de baj van a végeken, nagy baj. Az emberek egy része úgy érzi, hogy egyre kilátástalanabbul robotol, és köszönetképpen egyre több bőrt húznak le róla fentről, és néha léggömböt készítenek belőle, néha légvárat. A lakhelyén pedig, mások élősködnek rajta, tőle egészen idegen és ismeretlen logika mentén.

Nem, mondom, hogy így van, ezt mindenki döntse el maga, de ÍGY érzik. Lehet, hogy ez szükségszerű, lehet, de NEM ÚGY érzik. Hanem úgy, hogy lassan nincs mit veszteni! Ne jöjjenek mindenféle mókusok a jól fűtött irodákból, hogy EU, Tolerancia, Demokrácia, és egyéb lózungokkal, mert az nem mond nekik semmit. Végül is már nem értenek senkit és semmit, és halkan jegyzem meg már nem is nagyon akarják. Úgy érzik, hogy ők vannak mindenkiért és senki sem értük.

Ajánlok mindenféle, az ország és a társadalom ügyével foglalkozó embernek egy kis megmerülést (tudják, amolyan szociológusosat) a társadalmat fenntartó emberek gyülekezőhelyein, mondjuk egy kocsmában. Álljanak oda a pulthoz, kérjenek egy kört, és viccesen kérdezzék meg – Hogy vagyunk, hogy vagyunk? -, a vicces válasz ez lesz: - Jól vagyunk, jól vagyunk.

Amikor még egész héten csak a karácsonyra tudtunk gondolni (persze nem november 2-től december 24-ig, hogy akkorra már gyűlöletet érezzek minden iránt, ami a kereskedelem lezüllesztett karácsonyára emlékeztet). A húsvétnál sem volt sok izgalmasabb nap az évben, amikor végigjártuk az összes ismerősünket (ma örülök, hogyha nem esem hason részegeken, és már kirándulni sem járok el ekkor, mert olyan tömegnyomor van mindenhol, mint segélyosztáskor) és este boldogan számolgattuk forintjainkat. Úgy emlékszem még Május elsejének is volt valami enyhe bája, mert bár MINDENKI (ahogy hallom a TV-ben) a rendszer ellen volt, azért jókat söröztek  a sátrak mellett.  És sorolhatnám még pusztuló agysejtjeim zugából exponált képeimet. Biztosan a gyermekkori nosztalgia köszön vissza a fenti sorokból, de amit manapság levágnak ünnep címén állami ünnepekkor, az nem semmi!

Délelőtt 300.000 ember elhagyja Budapestet, 300.000 pedig érkezik. Így Budapest létszáma változatlan marad. Csak az eltökéltség és a pátosz mutató leng ki jelentősen. Hogyne lengene! Emberek érkeznek buszokkal autókkal, vonatokkal, néha traktorokkal. Mindenkinél van zászló, virág (szegfű, rózsa), gyümölcs (többnyire narancs), tojás, utcakő, sosem lehet tudni hol köt ki az ember.
    Még ekkor, délelőtt, búcsúznak szeretteiktől a vidéki rendőrök, szidva az anyját, aki kitalálta az állami ünnepeket.
    A pártok képviselői, címzetes tagjai izgatottan melegítik a torkukat nyerstojással, kamillateával, a maradék kisgazdák pedig pálinkával. A mondanivalót a hangszálakra, izzadva gyártják PR-osok, karöltve tanácsadókkal, stb., azaz az ország életéhez nélkülözhetetlen emberek.
    Az éppen regnáló hatalmi csoport szónokainak zsebe tele van önigazoló, a bajkeverő ellenzéknek be-beszólogató, önnön fontosságát, és az ünneppel egyenesági rokonságát igazoló írásokkal. A testőrök próbálgatják a Vietnámból hozatott, monszunálló esernyőket, mert azok 150 km/ó szélre vannak kalibrálva, így lazán kibírják a strucctojás löketeket is.
    Az ellenzék, aki szintén gyermeke minden ünnepnek, sosem felejti el közölni, hogy ha így haladnak a dolgok, az országnak jó, ha egy éve van hátra, de legjobb esetben is épphogy elevickél a választásokig, amit a legjobb lenne, -természetesen csak az ország érdekét nézve- előre hozni 3,5 évvel. A hívek ünnepelnek. Hogy mit? You Know.
    De nézzünk körbe, hogy aki miatt MINDEN történik, a nép (az emberek, a választó polgárok, az elvtársaik, a common people, G.I. Joe, a vidékiek, a prolik, a melósok; akik persze nem olyan okosak, mint mondják választott képviselőik, de nem is olyan hülyék, mint amilyennek gondolják), az istenadta nép mit is csinál, így ünnepek táján?
Hát, az attól függ, hogy melyik ünnepről van szó. Mert lehet egyszer metszeni, másszor kapálni, kirándulni, krumplit ültetni, bográcsozni, strandolni, esetleg megint megnézni egy Bud Spencer filmet. Csak egyet még véletlenül sem: ünnepelni.
    Aztán este megnézi a tévében, hogy mit csináltak a hatalom emberei és híveik, majd vagy röhög, vagy bosszankodik, de végül lefekszik aludni. Az ő ünnepei máskor vannak: szüretkor, szült a lány, disznót vágnak, születésnapja van a kisunokának, új autót vesz, vasárnap van, győz a csapat, nyer a válogatott, jó film megy a tévében. Mert a többihez semmi köze, természetesen azokhoz sem, akik nekik csinálják az abszurd színházat. ŐK NEM ÉRTIK AZT.

Bejegyzés, amelyben leírom, hogy  miért is szeretem ezt a nagyszerű, fiatal és mégis annyira érett teremtményt.

Mit is lehet elmondani róla? Megbízható, mert csak a te gondolataidat figyeli. Ha megtanulsz komolyabban bánni vele, és összeszoktok, csodákra képes.
Mégis nagyon sok ismerőse van, akik mindent megtesznek érte, és önzetlenül segítenek neked is, neki köszönhetően.
Annyira sokoldalú és energikus, hogy el sem lehet mondani.
Teljesen a magad képére formálható, és mindig azt csinálja, amit te mondasz neki.
Nem kérdez vissza, bár néha figyelmeztet, amikor óriási hibát készülsz elkövetni, de ha ragaszkodsz a döntésedhez, hagyja hogy csináld.
Kis igényű, de korántsem igénytelen, sőt!
Nem hisztérikus.
Nem féltékeny, enged téged, hogy foglalkozzál másokkal is, és ha akarod, többen is lehettek egyszerre.
Nem hagy cserben soha, de ha mégis, biztos lehetsz benne , hogy a te hibád.
Ingyen van, és emellett következetesen kitart.
Nem akar téged kihasználni, élősködni rajtad, kifaggatni a titkaidat.
Szinte sebezhetetlen, és nagyon könnyen gyógyul.
Mindezek ellenére nagyon kevesen szeretik. Ami igaz, az igaz: odafigyelést, törődést, alázatot, szeretetet és kitartást igényel. De hidd el, megéri és megérdemled!
Isten éltessen drága Linux!

A csehek Edvárd-járól elnevezett emberellenes baromság kapcsán  azoknak, azokról, akik talán tudják, talán nem, hogy kotyvasztott információikkal, mennyire pusztítják az emberi együttélés lehetőségeit. A hülyeség természetesen egyetemes. És még talán idefér, a felütéshez, az a mondás (amit fogalmam sincs, hogy ki mondott): "A nacionalizmus a kisember sznobizmusa."

"Az etnikai összetartozás „csak” vélt összetartozás. Nem közösség, hanem csak közösségképződést megkönnyítő mozzanat. (Mindenekelőtt politikai közösségét.) Ugyanakkor a politikai közösség az, amely felébreszti, és életben tartja az etnikai összetartozásba vetett hitet." /Max Weber/
Azt még valahogyan meg lehet bocsátani egy embernek, hogy politikusnak megy, hogy kiélje nagyravágyási mániáját, de hogy ezen a szakmán belül valaki elvállalja a szélsőséges részleget, ahhoz már valami más kell. Örömmel hallgatom, amikor Julius Horvath az osztrák, Eva Nagyova a szlovák, Brothschneider János a magyar, Jean Fuzicska a francia, Jack O’Neil az angol nemzet fennsőbbrendűségéről papol. A legboldogabb pedig akkor vagyok, amikor embereket látok, akik beveszik a sok sületlenséget.

Nem mondom, hogy nem kell egy pátosz, a nemzet, amely a nyelvi, vagy felekezeti közösségük, közös szokáserkölcsük, esetleg közös sorsuk folytán összetartozó emberek csoportjainál összekapcsolódik egy olyan hatalmi képződmény gondolatával (meglévő, vagy kívánt politikai szervezet), amely sajátjuk és csak az övék. De az Isten szerelmére, ne valami ellen hozzák már létre csoportjaikat az emberek. Az a legkönnyebb! És kinek kell a könnyű préda? És ne bánjam már, hogy véletlenül valahová születtem. Voltaire mondta, hogy ő elsősorban ember, és véletlenül francia. (Húzhatott is Svájcba).

Kell egy biztos pont az életben! De amikor a ló kiközösíti maguk, a farkasok közül a nyulat, ott némi gyanú merül fel az állatorvosi állatnál. Toporognak a bősz vezérek a dagonyájukban, fröcsögik vonatfütty egyszerűségű hitüket, amelyben Kánaánt ígérnek a nyájnak. A másik nyájnak természetesen Gyehennát. Csak tudnám, hogy szegény Isten hogyan dönti el, hogy melyik kiátkozás az erősebb?

Nyilvánvaló baromságaikkal néha már ők sem tudnak mit kezdeni, mert azok már koloncként vonulnak utánuk. Talán ezek a koloncok mondatják Gasparovicsék Ivánjával, hogy Clinton egy tájékozatlan balfék. Egy vidékinél is vidékibb, saját múltja megteremtésén gőzerővel küzdő ország államfője lehülyézi azt, aki nemcsak egy szuperhatalom államfője volt, de még tűrhető is. Mint ilyen, valószínűleg teljesen tájékozatlan a világ ügyeiről, legalábbis a közép-európai kollégái közismert széleslátókörűségével összehasonlítva.

A bátor kisegér viszont cincog, vádol, kiközösít! De csak a lukában, kimozdulni nem mer onnan, mert ott Tom elkapná. Természetesen önmagát járatja le és saját kialakulóban lévő országát. Nem bántani akarom őket, inkább egyre nagyobb szánalommal nézem, ahogyan próbálnak kimászni abból a s*árból, amit létrehoztak.

 

 

Bejegyzés, amelyben leírom, hogy mi a kapcsolat egy zöld kemping kerékpár és a végtelen között, és, hogy nem csak a harangok szólnak értünk.

Alkonyatkor történt, a múlt évezred vége felé. Valaki éppen nyomult, mint kisvárosi rokendroll művész. Zöld kemping kerékpárral, farkas zöld nagykabátban. Alkotni éppenséggel nem alkotott semmit sem, pusztán a világmegismerésnek a széles spektrumára tolását nevezte művészetnek. Tökéletes szerénységgel önmagát tartotta a művészet tárgyának.

Valószínűleg több, jelentős beszélgetésen volt túl, és hazafelé tartott az egyik egzisztencia-rombolóból, amikor eszébe jutottak különböző hétköznapi dolgok. Például, hogy van neki egy csodálatos barátnője, aki valószínűleg már több órája várja őt tizennyolc éve forróságával, és világot megtartó  hitével.

Mikor Valaki becsengetett, a lány rögtön ajtót nyitott, mintha ott állt volna mögötte. Lement a fiú elé, de most nem mondott semmit. Nem vádolt, nem kérdezett, csak állt előtte.

És akkor teljes csend lett Valakiben. Ő is csak nézte a lányt. Nézte őt és látta, hogy az arcán gyönyörű és szabályos könnycseppek folynak le. Egyszerre megszűnt az idő és meghallotta az egy tenyér csattanását. Ott, a könnycseppekben meglátta Istent. Később felült a kerékpárjára és hazarepült.

Köszöntés, amelyben tájékoztatom az olvasót, hogy exhibicionizmusom nyitott sokmindenre, ezért muszáj gyógyítanom magam.

Köszöntelek tisztelt olvasó, aki véletlenül erre tévedtél, és rám szánsz néhány percet, amíg elolvasod első blogbejegyzésemet. Amint látod én sem tudtam ellenállni a csábításnak, és hagyom, hogy a velemszületett magamutogatási kényszer időnként összeálljon a bennem keringő gondolatokkal és szülje a bejegyzéseket.
Ezek a kis bejegyzések persze önterápiák is, mert amit leírok, azt már úgy kell gondolnom, mert nem lehet csak úgy, a virtuális térbe pötyögni a szavakat, és magukra hagyni őket.

Leginkább persze akkor van értelme a kis postjaimnak, ha úgy érzed, hogy hozzáadtam valami jót az életedhez.

Különben jelenlegi tartózkodási helyem a Kárpát-medence, Magyarország. Furcsa ország, furcsa, szeretnivaló emberekkel. Zavaros múlttal, zavaros jelennel, zavaros fogalmakkal. De mégis! Nagyon vidám, izgalmas és érdekes is lehet itt az élet. Az élet, amelyet – hogy magamról is ejtsek néhány szót – megpróbálok megélni, nemcsak túlélni. Ez tetszik. Annyira, hogy lehetne a jelmondatom is.

Üdvözlettel,

 Shaba