"Még" nem vagyok megvilágosodott. Akik ismernek, csont nélkül alá tudják támasztani, némi manipulatív fröccs után azt is, hogy értelmes lény sem. Viszont kisebb, olyan fogalom és értelem tisztázós: „azt a kutya mindenit” érzés már jó párszor vágott pofán. A legtöbb ilyen fénysugár természetesen indián, azaz mohikán testvéreim között ért.
Most elmesélem az elsőt, amelyik bő egy tucat éve történt, a sárga mosómedve havában, a szúrósszagú csillagtölgy évében, és a nyugati ember szomorú, pótcselekvésektől hemzsegő életéről szól, amitől sokszor azt hisszük, hogy igen, de mégsem.
Mivel már jó másfél éve ismertem a mohikánok Lusta Leopárd családját, a főnök Lassú Víz megengedte, hogy én főzzek a családnak, annál is inkább, mert fenemód büszke voltam konyhai készségeimre. Gondoltam, hogy a legnagyobb hatást akkor fogom tenni rájuk, hogyha kedvenc ételükkel, egy egyszerű, fűszeres bölénypörkölttel lepem meg őket, amit már ezerszer láttam hogyan készítenek, így biztos lehetek a sikerben.
Az egészet megpróbáltam a legnagyobb titokban megvalósítani. Mindez annyira sikerült, hogy még a család legkíváncsibb tagja, Négyszemű Béka sem tudott semmiféle értékelhető információval szolgálni az érdeklődőknek.
Miután elkészült az étel a család nekilátott a lakomának. Én alig ettem, mivel egyfolytában a családtagok arcát figyeltem, hátha elkaphatok a puszta udvariasságon túlmenő arckifejezést. Szerénytelenség nélkül állíthatom, óriási sikere volt a művemnek. Még Bulé Mia a törzs legválogatósabb tagja is kétszer szedett, a szokásos fél adag helyett.
Az ebéd befejezése után a főnök, miután megtörölgette szafttól pirosló száját, őszinte, egyszerű dicsérő szavakkal fordult felém, a többiek szapora bólogatásától támogatva:
- Nagyon finomat főztél kedves sápadt arcú testvérünk! Mi ez?
