Avagy, a parasztok nem fizetik be az adójukat, és ez komoly kontrapunktos elméleteket szül, hála a mindenkori képmutatásnak, a valódi problémák tologatásának, és a választási szavazatok iránti fetisiszta vonzódásnak. Sajnos elismerően hozzá kell tennem, hogy a Divide et impera! (Oszd meg és uralkodj!) elv tökéletesen működik, legalábbis VIDÉKEN.
Mindenszentek táján otthon jár az ember ha teheti, éljen bárhol is az országban, világban. Így tettem én is. Az ok azonban, amiért ilyen súlyos főcímet választottam, az nem a Halottak napja körüli kavalkád - bár az is megérne egy misét -, hanem egészen más. Az ország hangulatát, (amit tudni vélünk hogyan machinálnak) ismerjük: csapnivaló. De amilyen közhangulat ott van, az ún. vidéken (mondjuk BAZ megyében, mondjuk), az a Medián közvélemény kutató szerint az 1500-as évek végén, 1600-as években volt utoljára ennyire rossz, bár ott is csak inkább a kettős-hármas adóztatott hódoltságban.
A barátaimnál sorban csapják ki a biztosítékot egyes események. Elmeséltek történeteket, amik sajnos egyre jellemzőbbek a mai világunkra. Ezek alapján számukra úgy tűnik, hogy a környező világuk gondolkodása kezd átmenni szürreálba, és ez így nagyon keményen érinti a vidékieket (azért csak őket, mert New Yorkban minden más), akik kedvenc világnézete a realizmus. Egyet én is kiragadok, csak az érzékletesség kedvéért, mert példa nélkül nincs állítás.
Szóval az egyik barátomnak van egy kis autószerelő műhelye, ahol 12-14 órát dolgozik naponta, hogy eltartsa családját. Egyik szép napon egy familiárisan pigment-túltengéses honfitársunk állított be hozzá egy lízingelt autóval (lehetett volna más is, de nem más volt). A lízingelést saját állítása szerint a „nemi szervével” ügyintézte, tudniillik a 9 gyermeke után kapott segélyből. A derék jármű azonban hamar gyengélkedni kezdett, beállított hát a fentebb említett ismerősömhöz, gyógyítás céljából. A szaki átnézte, és közölte, hogy a kúra usque 25 ezer kőkemény magyar forintjába fog kerülni az úrvezetőnek. A tulajdonos, aki ismerte a régi sumér mondást, miszerint az autószerelőnél kötelező alkudni, rögtön rávágta: 15 ezer és egy euró centtel sem több. Mire barátom előállt azzal a fizikai törvényszerűséggel, hogy ha egy alkatrész 21 ezerbe kerül, akkor azt nem lehet beszerelni jóval olcsóbban (Newton 7. , alig ismert törvénye). A futballcsapatnyi gyermeket nevelő apa erre önérzetesen közölte, hogy neki nincs 25 ezer forintja, mert bár lelkiismeretesen jár a hivatalokhoz segélyért, ott gyakran elutasítják arra hivatkozva, hogy nincs pénz. Ő nem is a hivatalokra haragszik, mert nagyon jól tudja, hogy nem onnan fúj a szél, hanem onnan, hogy sic! „a sok paraszt (gondolom magyar, vagy hasonló) nem fizeti be az adóját”! Reáltudományokban jártasként azon nyomban illusztrálta is, mondván valószínűleg a jelenlévő népnyúzó autószerelő sem fizeti be az adóját, - és erre mérget is inna -, azért nincs neki több segély. Mire a példa tárgya kimászott az aknából és közölte, hogy a méregivásra valószínűleg nem lesz szükség egy boldog halálhoz, hogyha a professzor be nem pattan az autójába, és el nem húzza a csíkot azonnal, és keres magának más palimadarat.
Ez lehetne egy üdítő kis epizód, de sajnos nem az. Enciklopédiát megtölthetnék a hasonló sztorikkal. Nem akarok károgni, de baj van a végeken, nagy baj. Az emberek egy része úgy érzi, hogy egyre kilátástalanabbul robotol, és köszönetképpen egyre több bőrt húznak le róla fentről, és néha léggömböt készítenek belőle, néha légvárat. A lakhelyén pedig, mások élősködnek rajta, tőle egészen idegen és ismeretlen logika mentén.
Nem, mondom, hogy így van, ezt mindenki döntse el maga, de ÍGY érzik. Lehet, hogy ez szükségszerű, lehet, de NEM ÚGY érzik. Hanem úgy, hogy lassan nincs mit veszteni! Ne jöjjenek mindenféle mókusok a jól fűtött irodákból, hogy EU, Tolerancia, Demokrácia, és egyéb lózungokkal, mert az nem mond nekik semmit. Végül is már nem értenek senkit és semmit, és halkan jegyzem meg már nem is nagyon akarják. Úgy érzik, hogy ők vannak mindenkiért és senki sem értük.
Ajánlok mindenféle, az ország és a társadalom ügyével foglalkozó embernek egy kis megmerülést (tudják, amolyan szociológusosat) a társadalmat fenntartó emberek gyülekezőhelyein, mondjuk egy kocsmában. Álljanak oda a pulthoz, kérjenek egy kört, és viccesen kérdezzék meg – Hogy vagyunk, hogy vagyunk? -, a vicces válasz ez lesz: - Jól vagyunk, jól vagyunk.
