Bejegyzés, amelyet szomorú döbbenetből követtem el, és amiben tökeszakadt melankóliát érzek a tehetségtelen ország-felelősök miatt, akik azért lennének, amit nem csinálnak, és egyre jobban sajnálom az áldozatokat, akik sokszor nem tudják hogy azok, csak azt, hogy az okosság nem a legfőbb jó, ha nem arra irányul, amire kellene. Ezért hátha mi magunk.
Hétvégi napon apuka röffenti az autót, család beszáll, indul a mandula. Kezdődik a szertartás, az ünnep, a Vásárlás. Kóborlás a polcok között, vadászat az OLCSÓbb, de JÓ árukra. Szemezés fáradt anyukákkal, vihogó tinikkel, macsó apucikkal, akik igen, de nem Annyira.
Így mulat a magyar és annyi más túlcivilizált, vagy mi a f*szom ember.
Művelt, beszélgetősókon pallérozott elme elutasítja a csökött, úgymond gyermeteg ünnepeket. A gagyi szentekét, az akrobatáét (értsd Jézus), az Adventet, az Új kenyeret (olyat úgysem eszik), és sorolhatnám mindazokat, amik még a régiek életét keretbe foglalták, úgy több ezer évig. Mert hát a pogány korszaknak is voltak szokásaik, ünnepeik, amiket aztán nagyrészt beépítettek az újabb keresztényekbe.
De hát hogyan is hihetné a mai, Felvilágosult elme azt a sok hókusz-pókuszt, ami szegény 8 általánost SEM végzett mamát még elkábította. Nem, nem ennek vége! Nincs már a nyekergés a templomban, helyette XY rádió az Áruházban, a modern templomban, ahol az eladók a papok, az ünnepek a leértékelések. Jönnek is a szentírások minden héten. Minden egyház küld egyet, bár a cserépkályhába begyújtani legfeljebb a Tesco-sal tudok, a többi túl színes.
De hogyha mélyebb élményre vágyik a harmadik évezred népe irány-surány a koncertek, tömeg diszkók, ahol megtalálni véljük az elvett Istent egy-egy zenész, DJ-képében, aki jóízűket fingik és büfög, amikor éppen nem játssza a földöntúlit (sokszor akkor is). Nye, Exclusive Exchange.
Nem sírnám már vissza a múltat, mert a nagyon régiek is megmondták, hogy haladni kell a korral, mert ha nem, az itthagy téged oszt kövülhetsz, aztán összecsaphatsz a malommal, meg ostromolhatod Besztercét. Különben is, amennyire tőlünk tellett, a legtöbb ünnepünkből sikeresen lófingot csináltunk csak nem emlékezetes eseményt. De, hogy koronázásképpen, az egyedüli irányvonal a nagyfrancoskodó, huncut ember képe legyen, aki egyszinten áll egy 12 éves gyermekkel, és aki mindig az éppen aktuális ügyeskedését éli meg ünnepnek; plusz annyi a tartása, mint egy serdületlen kislányé, az beteszi a kulcsot a zárba.
Sajnálom szegény Hankisst, senki sem figyel rá igazán, lehet, hogy nem értik, lehet, hogy nem akarják érteni. Pedig lépten-nyomon kész megosztani szerintem nagyon is épkézláb gondolatát, hogy pl. ugyammán: Találjuk ki Magyarországot! Megint.
Mert amíg megy a nemzetben, népben gondolkodás, addig kötőanyag is kell. Az nagyon kevés, hogy utálom az Orbánt, meg a Gyurcsányt. Ők kegyetlenül múlandó és apró dolgok ahhoz, hogy igazodási pontjai legyenek a Nemzetnek.
Amik még maradtak, mint esszenciák: a Turul, a Szent Korona, a Szent Jobb, Nagy-Magyarország, stb., pedig túlságosan fogalmak és elvontabbak már nem is lehetnének.
A földön két lábon álló, esztétikai stádiumban élő embernek ünnep kell! Jó sok, átélhető, ember- és, ha már itt tartunk, nemzetszerű. KELL neki, hogy fel tudjon emelkedni az etikai stádiumba, amitől most vigyázva távol tartják a fogyasztói társadalmak ideológusai, hogy aztán véletlenül se érhesse el a vallási stádiumot a’ la Kirkegaard.
Ha ŐK nem, hát találjunk ki ünnepeket MI magunk! Mittudomén: az Autópályák ünnepe, a Valódi Étel ünnepe, a Kizsigerelt Természet ünnepe, a Borvidékek ünnepe, a Magyar Nyelv Szépségének az ünnepe, a Túlhajszolt Magyar Anyák ünnepe, a Fél Unicum Üveg Sör ünnepe (itt letudhatnánk az apák napját is), az Igazmondó Politikusok ünnepe (ha nem is lesz tömeg, a szándék a fontos), a Becsületes Adófizetők ünnepe, a Polgárbarát Rendőrség ünnepe, a Virtuális Ismerősök ünnepe. Mindegy, csak találjunk már ki ünnepeket, mert szétesik ez a vacak tákolmány. Javaslataitokat legyetek szívesek a csabaferenc@gmail.com címre küldeni.
